Pinkbálnák a Budapest-Bamako Rally-n

A történet kezdete szinte komikus fordulatot vett, hiszen egy forró augusztusi napon, egy egyszerű szilvavásárlás közben született meg a „Pinkbálna” név. Eredetileg egy baráti úszóklubhoz találták ki, de a név végül kötelezettséggé vált, és egy sokkal nagyobb kaland hívószava lett. Amaryl régi álma volt a rally, de éveken át falakba ütközött, amikor útitársat keresett. A környezetében lévő férfiak a hőséget, a homokot és a technikai nehézségeket emlegetve sorra mondtak nemet a felkérésre. Végül egy rádióműsor és néhány közösségi médiában felbukkanó fotó adta meg a végső lökést: ha más nők képesek rá, ők miért ne lennének? Fél óra alatt összeállt a csapat, és megkezdődött a lázas készülődés Igorral, a veterán Toyota Land Cruiserrel. Az autóválasztás kulcsfontosságú volt, hiszen Afrikában ezeket a gépeket csak Cruza-ként emlegetik, ami a megbízhatóság szinonimája. Igor, bár már benne volt a korban, felkészítve várta a kalandot a maga megemelt futóművével és megerősített szerkezetével. A hölgyek felkészülése ugyanilyen alapos volt: Amaryl inasnak állt az autószerelőjénél, ahol megtanulta az alapvető karbantartási fogásokat, Adrienne pedig napi tíz kilométeres gyaloglásokkal edzette magát a rá váró fizikai megterhelésre.

Az útvonal Marokkón, Mauritánián, Szenegálon és Guineán keresztül vezetett Sierra Leone fővárosáig, Free-townig. A több mint kilencezer kilométeres táv minden egyes métere tartogatott valamilyen váratlan fordulatot. Marokkóban az Atlasz-hegység rózsaszín hava kápráztatta el őket, ahol a szálló sivatagi homok színezi meg a csúcsokat. Mauritániában a végtelen dűnék és a tengerparti szakaszok jelentettek kihívást, ahol az óceán apály-dagály ciklusával versenyezve kellett haladni a vizes homokon, miközben a sós pára marta az autó karosszériáját. Guineában azonban a romantika helyét átvette a kőkemény valóság, mivel az aszfalt ott ritka luxuscikknek számít. Volt olyan nap, amikor közel egy órán keresztül haladtak a főútnak nevezett csapáson anélkül, hogy egyetlen darab szilárd burkolattal találkoztak volna. A hatalmas, mély kátyúk között Igor úgy mászott, mint egy hernyó, miközben a hölgyeknek nemcsak a kormányt, hanem egymás mentális állapotát is tartaniuk kellett a nehéz pillanatokban.

A kaland során megtanulták a helyi túlélési szabályokat is, például azt, hogy soha nem szabad előre fizetni olyan szolgáltatásokért, mint egy kocsi lemosása. Rájöttek arra is, hogy a magyar nyelv és a határozott fellépés kombinációja meglepően hatékonyan működik a távoli országok bürokratikus útvesztőiben vagy a piaci alkudozások során. Február 9-én végül porosan, izzadtan, de győztesen érkeztek meg Free-townba. Igor kibírta a strapát, a barátságuk pedig még szorosabbá vált a közös nehézségek árnyékában. Bebizonyították, hogy az ötven feletti nők előtt nincsenek legyőzhetetlen akadályok, ha van bennük elég bátorság és humor. 

A Pinkbálnák útja nem ért véget a célvonalnál, hiszen hazahozták magukkal Afrika lelkét, a találkozások erejét és azt a fontos üzenetet, hogy soha nem késő nagyot álmodni és elindulni a saját Bamakónk felé. Ez a történet példaértékű mindenki számára, aki valaha is kételkedett abban, hogy a határok átlépése, legyen az földrajzi vagy belső, mindig újabb erőforrásokat szabadít fel az emberben.